|
2011 szeptember 19., hétfő 09:18 |
Albert Schweitzer (1875-1965) német evangélikus teológus, lelkész, filozófus, orgonaművész, tanár és orvos egész élete a lelkiismeretes, másokért és önmaga megszentelődéséért végzett munka jegyében zajlott. 1899-ben, 24 évesen filozófiából doktorált. Két évvel utána teológiából írta meg disszertációját. 1905-ben orvosi tanulmányokba kezdett, és 1913-ban, 38 évesen, már ezzel a diplomával is a tarsolyában indult el Afrikába, ahol még ugyanabban az évben Lambarenében (Gabon) kórházat alapított. 1917-ben – mint németet – feleségével együtt kitoloncolták Afrikából, és fogolytáborba internálták Franciaországban. Ezt az időt arra használta fel, hogy kidolgozza etikai álláspontját, melynek központi gondolata a következő: „Élni akarok, de mások életének tiszteletben tartása mellett”.
1924-ben visszatérhetett Afrikába, ahol újjáépítette és modernizálta kórházát. 1952-ben Nobel-békedíjat kapott. Lambarenében hunyt el 1965-ben. Schweitzer világnézete az élet tiszteletén alapult. Nézete szerint a nyugati civilizáció hanyatlóban van, mivel fokozatosan elhagyja etikai alapját - az élet igenlését. Szilárd meggyőződése volt, hogy az élet tisztelete a legmagasabb rendű alapelv. Egy másik elve: az önmagunk megszentelődéséért és a másokért végzett legkisebb munkának is Isten előtt végtelen értéke van!
Ezt szemlélteti a tőle származó következő kis történet is. Volt egyszer egy kicsi, hétköznapi szent, aki sok éve már igen boldog és megelégedett életet folytatott. Egyik alkalommal, amikor épp az edényeket mosta el a kolostor konyháján, egy angyal lépett hozzá és így szólt: „Az Úr küldött engem, hogy megmondjam neked: itt az idő, hogy az örökkévalóságba költözzél.“ „- Hálásan köszönöm az Úristennek, hogy rám gondolt“ - válaszolt a szent -, „ám látod, hogy milyen nagy halom mosatlan edény vár még rám. Nem szeretnék hálátlannak bizonyulni, de nem várhatna rám addig az örökkévalóság, amíg itt kész vagyok?“ Az angyal bölcs és tiszteletteljes tekintettel ránézett, majd így válaszolt: „- Meglátom, mit tehetek.” Majd eltűnt. A kis szent pedig folytatta a mosogatást. Azután pedig még sok mindent tett, ami éppen sorba jött. Egyik reggel, amikor éppen a virágokat kapálta a kertben, újra megjelent nála az angyal. Ő kapájával rámutatott a kertre, és azt mondta neki: „- Látod, mennyi gaz van ebben a kertben! Nem tudna még egy picikét várni rám az örökkévalóság?“ Az angyal csak mosolygott és ismét eltűnt. A kis szent befejezte a munkálatokat a kertben, majd lefestette a csűrt. Így dolgozott egész idő alatt, az idő pedig szaladt és szaladt. Egyik alkalommal a kórházban ápolta a betegeket. Éppen egy magas lázban fekvő beteget itatott meg, amikor újra megpillantotta maga mellett az angyalt. Ő szótlanul széttárta karjait a betegek felé, szemével pedig végigfutott minden betegágyon. Erre az angyal szótlanul eltűnt. Amikor este a kis szent végre cellájába térhetett pihenni, s végignyúlt a kemény deszkákon, az angyalra gondolt, akit ő annyiszor hitegetett. Egyszerre ijesztően öregnek és fáradtnak érezte magát, hát így imádkozott: „- Ó Uram, most már igazán elküldhetnéd angyalodat, ha szívesen látsz a Mennyországban!“ Még be sem fejezte, máris ott állt az angyal az ágya mellett... A kis szent így szólt hozzá: „- Kész vagyok, hogy a mennyországba menjek!” Az angyal bölcs és tiszteletteljes tekintettel ránézett, majd így szólt: „- Mit gondolsz, egész idő alatt hol voltál?”
A történelem folyamán nem egy keresztényt kísértett már meg a gondolat, hogy csak Isten Szavából és Isten Szavának éljen. Szeme előtt az az evangéliumi jelenet lebegett, amelyben Jézus az őt vendégül látó két lánytestvér közül nem a körülötte sürgölődő Mártát, hanem a lába előtt ülő és őt hallgató Máriát dicsérte meg: „Mária a jobbik részt választotta” (vö. Lk 10, 42). Ebből – minden ellenkező magyarázat ellenére – azt olvasta ki, hogy a fizikai munka alábbvaló, annak vajmi kevés értéke van, szükséges rossz az üdvösség felé vezető úton. Pedig Jézus a Mária és Márta történet kapcsán mindössze azt akarta mondani, hogy az ember egyszerre két dolgot nem tud csinálni. Ha pedig választani kell és lehet, akkor „először az Isten Országát kell keresnie”, utána a többi „mind hozzáadatik”.
És, hogy ez nem csak belemagyarázat, bizonyítékul ott vannak a példabeszédei, amelyekből világosan kiolvasható: Istent mindenütt meg lehet találni! Ő mindenütt vár ránk! Nem csak az imában, a szemlélődésben, hanem a szürke, egyhangú, fárasztó, nyomorúsággal, kudarcokkal és kemény testi munkával teli hétköznapokban is. Sőt, – és ez meglepetésképp hathat – Jézus szerint épp ott vár ránk Isten! A szántóvető ember nehéz munkája közben kincset talál. A hosszú fárasztó utakat megtevő kereskedő hasztalan keresés után végre egy nagyon értékes drágagyöngyre bukkan. A magvető verejtékes, nehéz munkája százszoros termést eredményez. A pásztor elveszett juha miatti aggodalmaskodó utánajárását siker koronázza. A halászó apostoloknak pedig egy sikertelen, kimerítő éjszaka után mégis tele lesz a hálójuk, - és így tovább.
Bármit teszel – jó szívvel, odaadással, legyen az imádság vagy munka – annak tehát örök értéke van!
Egy bölcset megkérdeztek, hogy melyik a legfontosabb óra, a legértékesebb ember, és a legszükségesebb cselekedet az ember életében? Ő így válaszolt: „A legfontosabb óra mindig a jelen, a legfontosabb ember, aki épp veled szemben áll, és a legszükségesebb cselekedet, mindig a szeretet” (Blaise Pascal – 1623-1662). Érdekes megfigyelnünk az evangéliumokból, hogy Jézus számára is a legfontosabb pillanat mindig a jelen volt. A legértékesebb ember, az, aki éppen Vele szemben állt, és Jézus Urunk mindig pontosan ügyelt arra, hogy a dolgokat ne csak úgy, félvállról, hanem egész szívvel megtegye. Ezért is volt olyan tökéletes és nagyszerű az élete.
Ne rohanj hát át az életen! Szeresd a jelen pillanatot! Legyen az imával, vagy akármilyen nehéz, hétköznapi munkával terhes! Mert az – ahogyan a régi szerzetesek mondták – szent! Hisz egyedül csak a jelen pillanat a tied! Az soha nem tesz fáradtá! Igazán fáradtá csak a múlt feletti terméketlen szomorkodás és a jövő miatti aggódás és félelem tesz. Szeresd a jelen pillanatot és időzz el nála teljes összpontosítással, teljes szívvel, teljes erőbedobással és minden erőddel! Hisz semmi értelme annak, hogy csak fél szívvel tégy valamit s közben rossz lelkiismereted legyen, mert úgy érzed, valami látszólag fontosabbat vagy szórakoztatóbbat kellene tenned. Azt hiszem, hogy ha egyik dolgot a másik után tesszük, akkor könnyebben felismerjük adottságainkat, és hatékonyabban tudjuk őket bevetni.
Másodszor, ha csak a jelen pillanatra összpontosítunk, akkor felfedezzük, hogy mennyi szépség van abban az egy pillanatban, amellyel Isten megajándékozott bennünket. És akkor derűsebbek, kiegyensúlyozottabbak és elégedettebbek leszünk.
Végül, ha csak a jelen pillanatra összpontosítunk, ez által Istenbe vetett bizalmunk is növekszik. Nem egyszer azonnal akarunk minden problémát megoldani. Vagy rögtön akarunk valamiben dönteni, noha hányszor tapasztalhattuk már meg, hogy egy-egy probléma pár nap múlva szinte magától megoldódott, pedig csak a körülmények változtak meg kissé. Csak a jelenre összpontosítani egyúttal „várni-tudást” is jelent. Azon felül kialakul bennünk „az idők jeleinek a felismerése” (vö. Mt 16,3), ami pedig Jézus szerint is nagyon fontos. Játszva megtanuljuk, hogy életünket Isten a tenyerére írta, és nem mi vagyunk azok, akik életünket a magunk adottságaival és képességeivel irányítjuk, hanem Ő az, aki vezet bennünket. Minden pillanatban. A hétköznapokban is!
Stuttgart, 2011-09-10.
Imre atya
|
|
