|
2011 szeptember 24., szombat 20:24 |
YOUCAT
I.
A FIATALOK EVANGELIZÁCIÓJÁNAK LEHETŐSÉGE
I. SZÜLETÉSE, BEMUTATÁSA
1. A keresztény Európa vallási helyzete a 21. század fordulóján
1.1. II. János Pál (1978-2005)
Amikor II. János Pál pápát 1978. október 16-án megválasztották, az akkori világ a hidegháború jeges éveit élte. Két nagy politikai blokkra és világnézetre oszlott: a kapitalizmusra és a szocializmusra, illetve hívőkre és ateistákra. A Lengyelországból jövő pápa – és ez ma már egyértelmű – történelmi szerepet játszott a kommunizmus bukásában. De ugyanilyen nagy volt szerintem a szerepe abban is, hogy a Katolikus Egyházat – több, mint 100 lelkipásztori útja alkalmával - kivitte a világba és elfogadtatta más politikai és világnézetekkel is. A Katolikus Egyházon belül pedig - kivételes karizmatikus képességeivel - hatalmas tömegeket tudott megmozgatni és megnyerni. Uralkodása alatt nem kevesen voltunk azok, akik a Katolikus Egyház ismételt megfiatalodásáról és felvirágzásáról beszéltünk...
Nem kis örömmel és büszkeséggel olvastuk tehát azt, amit a Novo Millenio Ineunte kezdetű enciklikájában írt: „Nagy volt az öröme ebben az évben az Egyháznak... Isten népe itt, Rómában, Jeruzsálemben és minden részegyházban is olyan rendkívüli lendülettel lépte át a „Szent Kaput” - aki Krisztus - , hogy számos tagját vonzotta magával. (...) Ha van olyan emléke a 2000-es Jubileumi Évnek, amely minden másnál elevenebbül él a szívünkben, akkor ez bizonyosan az ifjúság tengernyi áradata. A velük folytatott párbeszéd, melyet a kölcsönös rokonszenv és a figyelmes odahallgatás határozott meg, különösen is kiemelkedik az év eseményei közül. (...) Majd láttam, ahogy kirajzottak a város utcáira, vidáman, ahogy a fiatalokhoz illik, de ugyanakkor elgondolkodva, imádságra hajló szívvel, az őszinte barátság iránti „érzékkel“. (...) Róma „megfiatalodott a fiatalokkal“. (...) A fiatalok újra felfedték Róma és az Egyház számára Isten Lelkének különleges adományát. Néha pesszimizmussal tekintünk az ifjúságra, tudva, milyen problémákkal és gyengeségekkel küzdenek társadalmunkban. Az ifjúság Jubileuma azonban ellenkező irányba hangol bennünket: olyan ifjúságot mutat nekünk, amely minden kétértelműség dacára őszintén keresi azokat a hiteles értékeket, melyek teljessége Krisztusban található.”
Több, mint természetesnek találtuk, hogy 2005 áprilisában több százezer fiatal zarándokolt el Rómába, hogy Nagy Barátja, a pápa mellett álljon és elkísérhesse őt élete utolsó nagy útján.
1.2. XVI. Benedek (2005- )
Halála után – legalább is látszólag – szinte egycsapásra megváltozott a helyzet. Noha 2005 augusztusában, a XX. Erfurt-Kölni Világifjúsági Találkozón a fiatalok még hallatták hangjukat, hamarosan elnyomta azonban azt a XVI. Benedek pápa útját kísérő majdnem egy tucatnyi emlékezetesebb botrány. A sorozat 2006-ban a regensburgi beszéddel kezdődött. Folytatódott a tridenti ritusban bemutatott szentmisét engedélyező „Summorum Pontificum” kezdetű motu proprio után kirobbant vitával. Majd 2009-ben a négy lefebvriánus püspök kiközösítésének visszavonása volt kritika tárgya. A botrány legutóbbi epizódjának pedig - a korábbi évtizedek pedofilbotrányai kapcsán - a 2010 tavaszán indított pápaellenes kampány tekinthető.
Mi húzódik meg az utóbbi évek pápaellenessége mögött?
Először is – ezuttal nem fontossági sorrenben! – az európai katolikus teológia krízise. Ismeretes, hogy vannak teológusok, akik nyiltan támadják a pápát. Itt elsősorban a Tübingeni Egyetem volt professzorára, Hans Küngre (*1928) és a Nijmegeni Egyetem jelenlegi professzorára, Hermann Häringre (*1937) gondolok, akik egyetlen egy alkalmat sem mulasztanak el, hogy Róma- illetve pápaellenes kritikájuknak hangot adjanak. Nyomukban járnak azok a teológusok, tanárok, papok, akik nem támadják ugyan nyíltan a pápát, de elhallgatják tanítását. Nem olvassák megnyilatkozásait; írásban és szóban éppen az ellenkezőjét hirdetik annak, amit ő mond; a hitoktatásban eltérnek az Egyház tanításától. Egyfajta „párhuzamos egyházi tanítóhivatalt” hoznak létre, lekicsinyítve vagy újraértelmezve a pápa azon alapértékekkel kapcsolatos tanítását, amelyekből nem lehet engedni.
Tagadhatatlan tény az is, hogy a(z Európai) Katolikus Egyház is krízisben van. Ezt az utóbbi évtizedek gyors társadalmi változása okozta, amely negatívan hatott arra a hagyományos ragaszkodásra, amelyet a nép a katolikus tanítás és értékek iránt érzett. Nem egy nemzeti egyházban a hívek elhanyagolják azokat a szentségi- és áhitatgyakorlatokat, amelyek a hitet táplálják, mint például a szentgyónás, az ima, a lelkigyakorlatok. Időközben egyfajta „menű-katolicizmus” van kialakulóban, melyben mindenki azt választja ki, ami neki tetszik, és azt utasítja vissza az Egyház tanításból, amit neki nem tetszik.
Végül – és mai előadásunk témája szempontjából mondhatni legfőképpen! – ott van a körülöttünk egyre inkább kézzelfogható Istentől való elfordulás. Az emberek egy jó része úgy él, mintha Isten nem létezne! A róla való megfeledkezés, mint sötét szmog terjed faluról-falura, városról-városra, és elzárja az emberek szeme elől a ragyogó kék eget. Még vallásos emberek között is ijjesztő a tudatlanság Istenről, hitről, erkölcsről és Egyházról.
A pápa tudatában van a helyzetnek és azoknak a valódi okoknak, amelyek mögötte meghúzódnak. Ezért – noha nem kevesen követelték tőle! – nem nevezett ki új államtitkárt, nem váltotta le sajtóreferensét, nem alkalmazott reklámirodát, amely arra hivatott, hogy „imázsát” szebbre fesse a médiákban. Tudja ugyanis, hogy az üldözésnek mindenkor kitett Egyház számára az üdvösséget nem a stratégiák, nem a diplomáciai húzások, és nem is a modern technológia vívmányai hozzák meg, hanem Krisztusnak és az Ő evangéliumának alapos és mélyenszántó megismerése.
2. A YouCat egy nagy projekt szerves része
2.1. Új dikasztérium a Vatikánban
Ezért 2010. június 28-án, Szent Péter és Pál apostolok ünnepének vigíliáján, a Falakon kívüli Szent Pál bazilikában bejelentette, hogy létrehozza az Új Evangelizálás Pápai Tanácsát. Június 30-án aztán – Salvatore Fisichella érsek személyében – ki is nevezte az új dikasztérium elnökét. 2010. szeptember 21-én pedig az „Ubicumque et semper” kezdetű apostoli levelében nyilvánosságra hozta a Tanács megalapítását.
Az apostoli levél szerint az újraevangelizációra legfőképp azoknak az országoknak van szüksége, amelyekben bár elhangzott az üdvösség jó híre, és jelen vannak az ősi alapítású egyházak, de nagyfokú elvilágiasodás és Isten iránti érzéketlenség tapasztalható.
A pápának igaza van. Aki egy kicsit is ismeri az egyházi helyzetet, az tudja, hogy régen, amikor mindenki katolikus volt, a társadalom is általában katolikusnak volt mondható. A hitet egyik nemzedék a másiknak különösebb nehézségek nélkül át tudta adni. Napjainkban viszont egyre jellemzőbb a hittől való elszakadás és a harcos ateizmus. A szekularizáció, amely az utóbbi évtizedeket egyre inkább meghatározza, eltávolítja világunkat az Istennel kialakított alapvető kapcsolattól. Egyfajta belső sivatagot képez a hívekben és eltávolítja őket önmaguktól is. Sok ember, sok család nem tudja átadni a hit örökségét a következő nemzedéknek. A szülők nem tudják közvetíteni a hitet gyermekeiknek. Ennek következtében a hitélet alapvető ismereteinek hiánya az erkölcsi viselkedésre is rányomja a bélyegét. Az Egyháznak tehát valóban újra kell kezdenie az evangelizációt.
Ezt hivatott előmozdítani az új dikasztérium. A pápa elképzelése szerint egyfajta hivatalos lendületet kell adnia az új evangelizációnak, s ezt a törekvést minden téren láthatóvá kell tennie: a püspököktől kezdve a papokon, szerzeteseken, a különféle egyházi szervezeteken át egészen a világi mozgalmakig. Az egész Egyháznak át kell vennie ezt az új lendületet, az új evangelizációnak az új törekvéseit. Nem szabad azt gondolni, hogy ha egyszer a végére értünk az evangelizációnak, az már úgy is marad, hiszen a dolgok állandóan változnak. Újra és újra találkoznunk kell az emberekkel, újra és újra meg kell próbálnunk, hogy élethelyzeteire új válaszokat adjunk. A kultúra is folyton változik és ez új kihívások elé állít bennünket, amelyekre új lelkiismerettel és a keresztény hit új értelmezésével kell felelnünk.
A Szentatya tudja, hogy az új evangelizációt nem lehet - a németajkú egyházak gyakorlatához hasonlóan – piackutatókra, reklámmenedzserekre és sajtóügynökökre bízni. A hit sokkal mélyebb rétegekben fekszik, semmint, hogy ezek a szakemberek el tudnák érni. Az újraevangelizációnak nem is lehet majd pár év alatt a végére érni. Sokkal inkább Jézusnak a mustármagról szóló példabeszédét kell szem előtt tartsuk, hogy megértsük: az újraevangelizáció lassú folyamat lesz, nem fog azonnal sikert hozni és nagy tömegeket megtéríteni az Egyház illetve Jézus számára. Olyan lesz, mint az ősegyház idején: Noha Szent Pál azt hitte élete végén, hogy az evangéliumot sikerült neki a világ végére eljuttatni, a valóságban a keresztények kis, jelentéktelen, szétszórt közösségekben éltek.
Viszont ők voltak a kovász, amely az akkori világ pogány, dekadens tésztáját belülről átjárta és megkelesztette. Az őskeresztények nem rendelkeztek semmiféle missziós stratégiával. Mégis az ő időszakuk volt a missziós munka hőskora. A régi világ megtérítése nem valami tervszerű egyházi akció volt, hanem egy következetes és mély hitvallás, egy óriási kisugárzás és tanúságtétel, egy élő és lelkes katekézis eredménye! Igy lesz ez most is, vagy sehogyan sem lesz...
A katekézis fontossága soha nem volt kérdéses. Ezért is írta II. János Pál pápa 1979-es apostoli buzdításában, a Catechesi tradendaeben: „Mert minél inkább kifejezi akár egy helyi egyház, akár az egyetemes Egyház, hogy elsőbbséget biztosít a katekézisnek – t.i. az egyéb, bármilyen tetszetős eredményekkel kecsegtető kezdeményezésekkel és tevékenységekkel szemben –, annál inkább felfedezi, hogy a katekézisben erősödik a belső élete, úgy is, mint hívő közösségé, de úgy is, mint kifelé misszionáló közösségé. A huszadik század vége felé Isten és az események – amelyek nem mások, mint Isten szavai felénk – arra késztetik az Egyházat, hogy újra frissítse föl a katekétai munkába vetett bizalmát, a legfontosabb dolgai közé tartozónak tekintve azt. Az Egyház tudja, hogy legjobb erőit kell bevetnie a katekézisbe, nem kímélve sem fáradságot, sem gondot, sem anyagi áldozatokat azért, hogy alkalmas kiképzést kapjanak mindazok, akik katekétaként fognak dolgozni. De mindez nem csupán emberi megfontolások, hanem a hit követelménye is” (CT 15).
A kérdés csupán az volt, hogy: „Milyen mértékben felel meg ez a fajta tanítás a hit nélkül felnövekvő generációk keresztény nevelésében, amikor eredendően olyanok keresztény igazságokban való mélyülését szolgálta, akik a hit világában, keresztény közegben nőttek fel?” Erre a kérdésre XVI. Benedek nem egy munkafüzettel, nem is egy szakdolgozattal vagy teológiai kézikönyvvel, hanem egy újabb, és nem is akármilyen katekizmus kiadásával adta meg a választ. Ez a YOUCAT. Lássuk, mi is ez a YouCat?
(folyt. köv.)
Stuttgart, 2011-09-24
Imre atya |
|
