|
2011 november 10., csütörtök 22:04 |
„- Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.
A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.
- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon. |
 |
A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:
- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. (Az én rózsám) egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.
Azzal visszament a rókához.
- Isten veled - mondta.
- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. (...) - Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.
- Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...
- Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.” (Antoine de Saint-Exupéry: A Kis Herceg)
Amikor legutóbb a Stuttgarti Főpályaudvaron kedves művészvendégeinket vártam és a peronokon veszteglő egyik vonatot nézegettem, az volt az érzésem, hogy jól ismerjük egymást. Ugyanis életem „vonatára” emlékeztetett, és arra, hogy én is állandóan „úton vagyok”. Létezett életemben egy nap, amikor engem is „útra tettek”, azután aztán állomásról állomásra poroszkáltam, és folytatom ezt addig a napig, amíg egyszer a „végállomáshoz” nem érek.
|
Ebben az „életvonatban” nem vagyok egyedül. Sokan szálltak már fel rá, és az a szándékuk, hogy velem együtt a végállomásig jussanak. Egyesek beszálltak, aztán egy idő után kiszálltak.Bármilyen rövid is volt a velük együtt töltött idő, mégis nyomot hagytak az életemben. Ki ilyet, ki olyat... Emlékezni fogok rájuk egészen életem végéig.
|
Ugyanakkor arra is emlékeztet engem az „élet vonata”, hogy felelős vagyok érte és mindazokért, akik velem együtt utaznak. Nem akarok „kisiklani”. Nem szeretnék „vakvágányra” kerülni, mert Isten engem nem oda képzelt el, még akkor is, ha ott talán nyugalmasabb...
Utazni akarok tovább, állomásról állomásra addig, amíg a végállomás el nem érkezik. Szeretnék minél több embertestvérrel együtt utazni. Mindig fel akarom vállalni értük a felelősséget, hisz azzal, hogy testvérek vagyunk megszelidítettek és én is megszelidítettem őket. Felelőssek vagyunk egymásért az „élet vonatán”...
Merengésemből a bemondó hangja ébresztett: „Az ajtók bezárulnak! Kérem, vigyázzanak az indulásnál!”
Stuttgart, 2011-11-10.
Imre atya |
