|
Egy kisgyermek születése rendszerint örömteli esemény. Noha minden ilyen örömben egy kis félelem is ott lapul a jövőtől, „vajon mi lesz ezzel a gyemekkel”, az alaphangulat azonban a felhőtlen örömé, amelyet semmiféle félelem nem képes kioltani. Ezt bátran mondhatom, miután számtalan anyával és apával elbeszélgettem. Valósággal áradoznak arról, hogy már a várakozás maga is ilyen nagy örömmel tölti el őket...
|
Ez jut eszembe most, hogy két hét múlva Jézus Urunk születését fogjuk ünnepelni. Vajon ez a születés is ilyen felhőtlen, igaz örömmel tölt el bennünket? |
Nem vagyok benne biztos. Hogy miért? Dosztojevszkij egyik regényének egy mondata jut eszembe: „Hirtelen besötétedett. Mennyi komor arcú ember... A munkából vagy az üzletből sietnek hazafelé. Haza a vackukra! Mindegyiknek megvan a maga gondja, a maga baja, valamennyi az arcukra van vésve. Az egész tömegben nem létezik egy közös, mindent egyesítő szép gondolat, amely összekötné őket.”
Noha ez a megállapítás más korra, más országra, más emberekre és más helyzetre íródott, szerintem a mi karácsony előtti viselkedésünkre is találóan ráillik.
Istenem, milyen kevéssé tükrözi vissza arcunk a fényfűzérek és a kirakatok fényét! Milyen ritkán látni ezekben a napokban egy mosolygó vagy nevető arcot, még azok között is, akik tele táskákkal és bevásárló szatyrokkal igyekeznek haza – a négy fal közé.
Miért van ez így?
Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy azért, mert a teli táskák tartalma nem képes elűzni arcunkról a gondokat. Vagy ha még mélyebbre ások: Mert az embereket nem köti össze egy közös, mindent összefogó szép gondolat. Ez a közös, mindent összefogó, szép gondolat ugyanis - szerintem - a Karácsony előtti fáradozásunkban elveszett.
Melyik ez a közös, mindent egyesítő szép gondolat?
Az, hogy Isten Fia emberré lett! Isten Fia gyermekként megszületett!
Nem egy szülő azzal riogatja ma is gyermekét: „Ha nem leszel jó, nem jön el hozzád a Kis Jézus!” Pedig téved, és félreértette a Karácsony üzenetét.
Hát Isten Fia azért testesült meg, mert mi, emberek olyan jók voltunk, és nálunk minden a legnagyobb rendben volt? Nem! Isten Fia megtestesülésének nem a mi jóviselkedésünk volt az oka. Ellenkezőleg!
Isten Fia, Jézus azért lett emberré, mert mindnyájan bűnösek voltunk és vagyunk, mert bennünket a lelki nyomor és a bűn fogva tart. Isten Fia, Jézus épp azért testesült meg, mert nálunk nem volt és nincs is minden rendben. Azért született meg, hogy mindattól, ami bennünket nyomaszt és megterhel, megszabadítson, hogy bennünket ne hagyjon magunkra. Azért lett emberré, hogy nekünk megmutassa, mi minden lehetséges, milyen nagyszerű dolgokat tudunk életünkből kihozni, ha engedjük, hogy Ő fogja meg a kezünket és Ő vezessen minket.
Ez az Advent gondolata, ez Isten adventi gondolata, ez az, amiért Karácsony előestéjén, Jézus születésének küszöbén örvendenünk kell.
Erről ír az adventi időszak egyik nagy Szentírási alakja, Szent Pál apostol is a Filippiekhez írt levelében. A levél keletkezésének idején az apostol – halálra ítélten – börtönben ül, lelki gyermekeire, a filippiekre pedig kereszténységük elején, sötét napok, veszély és üldöztetés vár. Pál mégis ezeket írja nekik: „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek. Szelídségeteket ismerje meg mindenki! Az Úr közel van. Ne aggódjatok semmi miatt, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben kéréseteket - hálaadástokkal együtt - terjesszétek az Úr elé.“ (Fil 4,4-6)
Ez az öröm, amiről Pál apostol itt ír minden más, csak nem lelkes örömujjongás. Nem is egy emelkedett hangulat vagy boldogító érzés, amelyben az ember legszívesebben az egész világot szívére ölelné. Az ilyen érzések ugyanis olyan hamar elillannak, mint maguk a dolgok vagy a tárgyak, amelyeknek örvendünk. Ha valaki például új autójának örvend, nem leli benne többé örömét, ha az ronccsá válik…
Ez az öröm, amelyre Pál apostol a figyelmünket felhívja, egészen más természetű. Ez adventi öröm! Öröm afölött, hogy Isten Fia megtestesült, és mindig velünk van!
Adventi öröm, amely nem hunyja le a szemét a mulandóságunk és a halál előtt.De tudja, hogy utána Isten ölel keblére bennünket!
Adventi öröm, amely nem néz keresztül azokon sem, akik ma is éhesen feküsznek le.De tudja, hogy Istennek rájuk is gondja van!
Adventi öröm, amely azokat is meglátja, akik magányosak és elhagyatottaknak érzik magukat.
Adventi öröm, amely nem felejti el azokat sem, akik reménytelenül feküsznek kórházi ágyukon. De tudja, hogy Isten majd küld hozzájuk vigasztalókat és látogatókat!
Adventi öröm, mert tudja azt, hogy semmi nem tart örökké: sem a személyes fájdalom, még kevésbé e világ minden gondja és baja. Hisz a megtestesült Isten Fia, Jézus mindezeket magára vette, átszenvedte és legyőzte. Ez a bizonyosság ad az adventi örömben élő embernek hitet, reményt és belső tartást!
Ezekben a napokban így imádkozik az Egyház: „Istenünk, köszönjük neked, hogy már mostani életünkben megtanítasz arra, hogy az égieket szeressük, és az örökkévalókhoz ragaszkodjunk...“
Az Egyház ugyanis azt szeretné, hogy egyre több gyermekének, nekünk, Neked és nekem is, ez az örökkévalókra szegzett tekintet belső örömet ajándékozzon, amely bár komolyan veszi az egyéni fáradozást, de nem értékeli azt túl: nemcsak én kínlódom és fáradozom, hanem Isten is velem fárad, Ő is mellettem dolgozik!
Ez a belső adventi öröm ismeri a nyomort, de nem engedi magát tőle széttaposni: Isten látja e világ minden nyomorát. Az enyémet is. Ő majd kisegít belőlük! Csak hagyjak Neki elegendő időt rá!
Ez a belső adventi öröm is érzi a gondokat, de nem engedi, hogy ezek belülről felemésszék: Isten ismeri a gondjaimat és bajaimat. Ő majd a lehető legjobb megoldást is megtalálja rájuk!
Talán első hallásra mindez életidegennek hangzik, mégis hadd hadd emlékeztessem kedves Olvasóimat arra, hogy Isten minket örömre teremtett! Honnan vagyok olyan biztos ebben? Onnan, hogy nincs még egy olyan könyve a világirodalomnak, amely ezt annyiszor ismételné, mint Isten Szava, a Biblia, a Szentírás. Lapjain 2800 alkalommal olvasható az „öröm” szó.
Hát nem kellene ezen jobban elgondolkodnunk?
Pár nap múlva itt a Karácsony – az egyházi év egyik legörömtelibb eseménye!
Megajándékozzuk egymást, mert Isten is megajándékozott bennünket.
Szeretünk, mert Isten előbb szeretett minket.
Felszabadultak lehetünk, mert Isten megszabadított bennünket.
Az az öröm, amelyet csupán az érzelem szül, Karácsony elmúltával azt mondja: „Milyen kár, hogy mindennek vége!“
Az adventi öröm azonban akkor is megmarad, ha a karácsonyi ünnepkörnek vége lesz.
Akkor is megmarad, ha életünk nehéz óráiban talán egyedül küszködünk, mert az adventi öröm bátorítani és hordozni akar: „Ne félj, nem vagy egyedül. Isten megtesült Fia veled van!”
Ezt az örömöt semmi és senki el nem veheti tőlünk!
Ez az öröm lehetne az a „közös, mindent egyesítő szép gondolat, amely összekötne bennünket.”
Ha ismét felfedeznénk!
Ezt adja nekünk Isten megtestesült Fia, Jézus, akinek születésére készülődünk!
Stuttgart, 2011-12-10.
Imre atya |
