|
2012 január 10., kedd 15:23 |
| Stuttgart sétáló utcája mindig tele van emberekkel. Jóleső érzés néha végigmenni rajta. Amikor az Ünnepek elmúltával valamiért be kellett ugranom az esperességre, a székesegyház közelében az egyik utcasarkon egy ülő gyermekre lettem figyelmes. A a szökőkút kövéről nézte az előtte elhaladó járókelőket. |
 |
Az egyik ezek közül az emberek közül én voltam.
Ránéztem a gyermekre. Ő is visszanézett rám. Mosolygós, bátor tekintete valami nagyon lényegesre emlékeztetett engem.
A gyermek ugyanis „fölfelé” tekintett. Nézése bizalmas, reményteli, optimista nézés volt.
Ilyenek a gyermekek! Elvárásaik messze szállnak és messze meghaladják képességeiket, de ők ezzel mit sem törődnek. Nem ismerik a veszélyt, de nem is köti őket guzsba a jövőtől való szorongás és félelem! És az élet őket igazolja!
Ez a gyermek arra emlékeztetett engem, hogy valójában még mindig én is egy ilyen gondtalan gyermek szeretnék lenni: bátor, reményteli, optimista.
És miért nem leszek? Mert nem mindig nézek „fölfelé”.
Boldogságom ugyanis attól függ, hogy milyen irányba nézek? Fölfelé vagy lefelé?
Ha „lefelé” vagy „visszafelé” nézek, akkor nem látom meg a jelen által nyújtott szépségeket és lehetőségeket...
Aki viszont „fölfelé” néz, az tud bízni, remélni, és még sokat várhat az élettől!
Vajon miért mondta Jézus a gyermekekkel kapcsolatban, hogy: „... ilyeneké a mennyek országa!“ (Mt 19,14) Szerintem azért, mert Ő is észrevette, hogy a gyermekek mindig „fölfelé“ néznek!
Ilyen bátor, bizalmas, optimista „fölfelé-nézést” kíván minden Kedves Hívének és Olvasójának a 2012-es esztendőre
Imre atya
Stuttgart, 2012-01-09. |
