|
2010 március 17., szerda 21:34 |
Max Frisch (1911-1991) svájci író regényében, „Legyen a nevem Gantenbein”, egy férfi ül a lakásában. Felesége elhagyta, házasságuk kátyuba jutott. Hogy ezt a krízist túlélje, elkezd különböző történeteket kitalálni, amelyek főszereplőiben megpróbálja jelenlegi helyzetét megélni és elviselhetőbbé tenni. Végül egy vak ember, Gantenbein szerepében véli megtalálni a megoldást: vaknak tetteti magát. Úgy tesz, mintha a külvilág nem is létezne. Nem akar semmiről és senkiről tudomást venni. A dolog működik is, az emberek kitérnek útjából, nem alakoskodnak előtte, mert azt hiszik, hogy nem lát, nem kérdeznek tőle sokat, és nem is várják el, hogy beszélgessen velük.
Ha alkalomadtán Gantenbein beleun másokat vakságával becsapni, akkor kimegy vakvezető kutyájával a természetbe. Ilyenkor szórakozásképp a fenyőfa tobozait dobja a vízbe és élvezi, hogy kutyája mindig utánuk úszik, és amikor kijön, lerázza magáról a vizet, annak cseppjeiben pedig a szívárvány minden színe sziporkázik... Egy alkalommal, miközben ezt az érdekfeszítő játékot játssza, különös gondolat merül fel benne: »Egy katolikusnak, ha arra van szüksége, hogy valami őt terhelő titoktól megszabaduljon, ott van neki a szentgyónás. Nagyszerű intézmény. Bemegy, letérdel, leveszi álarcát és megtöri hallgatását, anélkül, hogy ki kellene szolgáltatnia magát az embereknek. Ha pedig kész van, akkor kijön a gyóntatószékből, ismét magára ölti előbbi álarcát, belebújik a szerepébe és így lép az emberek elé. Egyszer s mindenkorra megszabadulva attól a belső kényszertől, hogy magát valakinek is felfedje. Nekem azonban csak a kutyám van, és ő hallgat, mint egy pap. De több semmi... Én pedig az első emberlakta háznál megsimogatom. Brávó, Pács, brávó! - mondom neki, majd ismét pórázvégre vesszük egymást és megyünk haza (szerepet játszani).«
Max Frisch regényének mondanivalója ebbe a mondatba sűríthető össze: Legbelső énünk kifejezhetetlen és kimondhatatlan. Legfeljebb megsejthető és körülírható. Az egyik legjobb eszköz arra, hogy megközelítőleg kifejezhessük: történetek mesélése. Egyik talán illik ránk. De egyetlen egy történet, hasonlat, példabeszéd vagy kép sem képes arra, hogy egy személy belső titkát egészen elárulja, hisz – és ez a második megállapítása a regénynek – mindenki szerepet játszik, mindenki álarcot visel.
Miért van szükségünk ezekre a szerepekre és álarcokra? Mert emberi lényünk nem csak kimondhatatlan, de sokarcú is. Benne sok a rejtegetnivaló, a bűn, a vétek. Ha környezetünkkel békében akarunk élni, akkor mindünknek álarcot kell felvennie, történeteket kell kitalálnia, kompromisszumot kell kötnie. Az édenkert – értsd: ártatlanságunk - elvesztése óta ugyanis egyikünk sem engedheti meg magának, hogy olyannak mutatkozzék, amilyen valójában. Mindannyiunknak szüksége van egy olyan fátyolra, amely mögé emberi törpeségeinket, kisebb nagyobb hazugságainkat, kétarcúságunkat elrejthetjük. Így azonban elveszítjük önállóságunkat. Kényszerítve vagyunk arra, hogy embertársaink előtt szerepet játsszunk, előttük alakoskodjunk, őket félrevezessük...
1.1. Krízisben a szentgyónás
Ezért is érzi Gantenbein, hogy ha őszinte önmagához, nem egyéb, mint egy csaló. Kérdezi is néha önmagától: »Minek ez az alakoskodás?« Világosan érzi, hogy énje számára egyetlen egy szerep sem kielégítő. Vágyakozik az elveszett Édenkert után, az igazi és valódi élet után, amelyben megvalósíthatja önmagát. De hiányzik belőle az eltökéltség és a bátorság, hogy levesse magáról nem valódi énje rongyait. Csak néha válik régi önmagává, amikor a kutyájával van együtt. Ezek a pillanatok az igazi kikapcsolódás pillanatai, amelyekre időről időre szüksége van. Ilyen lelki tusakodás után kezdi el igazán becsülni és értékelni a katolikusok szentgyónását. Ez ugyanis ha csak egy pillanatra is, de lehetővé teszi a gyónónak azt, hogy minden álarcot, szerepet és béklyót levessen magáról, és olyannak mutatkozzék, amilyen valójában, anélkül, hogy félnie kellene embertársainak pőrére vetkőztető tekintetétől. »Nekem azonban csak a kutyám van, és ő hallgat, mint egy pap. De több semmi...» Szavaiból mély szomorúság árad a fölött, hogy ő nem tud gyónni és nem kaphat feloldozást.
A szentgyónás egy darab Édenkert, Paradicsom, amelyben – és ez a regény harmadik mondanivalója! - az ember saját maga lehet, visszatérhet igazi önmagához. Micsoda lehetőség a lelki kikapcsolódásra, megpihenésre és felüdülésre! Mindenki, aki gyakorolja, aki benne a külvilágtól elrejtett titkairól föllebenti a fátylat és minden alakoskodás nélkül a maga valóságában önmaga előtt megmutatkozik, az tudja, milyen mennyei ajándék...
Manapság mégis azt kell mondanunk, hogy krízisben a gyónás! Ősrégi zarándokhelyek gyóntató atyái azt tapasztalják, hogy az utóbbi időben rohamosan csökken a gyónók száma. Ugyanarról panaszkodnak a lelkipásztorok is, hogy mind szombatonként, mind pedig ünnepek alkalmával nagyon kevesen gyónnak. Míg Karácsony és Húsvét alkalmával harminc évvel ezelőtt hosszú sorok kígyóztak a gyóntatószékek előtt, addig manapság havonta alig egy tucat hívő veszi igénybe a bűnbocsánat szentségét. Mondta is kicsit irónikusan az egyik német paptestvér: «Örvendjünk annak, hogy híveink nem követnek el bűnt, mert mindannyian szentekké váltak!» Ezek után már meg sem lepődtem akkor, amikor az egyik családlátogatás alkalmával – a gyónásról is szót ejtve – azt mondta komolyan csodálkozva a vendéglátóm: ő csakugyan elhitte, hogy a szentgyónást leépítette az Egyház... Felesége is csodálkozott, amikor azt mondtam neki, hogy a papok egy része a szentmisék előtt még mindig kiül a gyóntatószékbe, hátha valaki betéved szentgyónását elvégezni. Ha beszélgetéseim alkalmával a szentgyónást hoztam fel témául, legtöbb beszélgetőpartnerem megjegyzése az volt, hogy ő bizony már nagyon sok éve nem járult szentgyónáshoz.
Ha most azt kérdezem, hogy melyek azok az okok, amelyek hozzájárultak, hogy a szentgyónás «az elfelejtett szentség« legyen, akkor azt kell mondanom, hogy ennek külső és belső okai vannak.
1.2. A krízis külső okai
· Elsőnek – már csak az időrendi sorrend miatt is – a marxista filozófusok által kitalált ún. «környezet-teóriát« kell megemlítenem. Eszerint az ember viselkedése, életmódja nem annyira a személyes döntések eredménye, mint a környezet hatása. Ez befolyásolja azt, hogy valaki így vagy úgy viselkedik. Ha ez igaz lenne, akkor semmi értelme nincs annak, hogy valakinek a belátására apellálnánk, sokkal inkább a társadalmi körülményeket kell megváltoztatnunk. Minél jobb a környezet, annál jobb emberek lesznek! Aki hisz ebben a környezet-teóriában (noha nem tagadhatom, hogy van benne egy szemernyi igazság, hisz rossz környezetben könnyebben válik rosszá az ember), az erkölcsileg kifogásolható tettei után nem azt mondja majd: »Én ezt és ezt tettem rosszul!», hanem: «Megtörtént!» Ezzel a felelősség az egyénről a társadalomra hárul. Nem csoda, hogy az ilyen felfogást vall, annál semmi helye nincs a szentgyónás szentségének. A szentgyónás ugyanis azzal kezdődik, hogy az ember a saját életéért és tetteiért felelősnek tudja magát.
Egy alkalommal egy fiatal orvossal beszélgettem. Szerinte minden ember sorsát alapvetően az dönti el, hogy milyen tulajdonságokat örökölt és milyen környezetben nevelődött. Ha ez így volna, mondtam neki is, akkor senkit sem lehetne felelősségre vonni. Akkor például nem lehetne elítélni a terrorizmust, akkor bele kellenne nyugodni abba, hogy gonosztevők garázdálkodnak a világon. Igen, azt mi is elismerjük, hogy az embert az örökölt hajlamok és a környezet befolyásolhatják, de ezek nem mentik fel a felelősség alól. Mi ugyanis abban hiszünk, hogy létezik a bűn, és hogy az egyes ember képes lelkiismerete ellen cselekedni, képes tudatosan ártani és szándékosan rosszat tenni. Honnann vannak a háborúk, a társadalmi problémák és a családi bajok? A bűnből! Honnan van a hitetlenség, a gyűlölet és az erkölcsi elhajlás? A bűnből! Vagyis onnan, hogy az ember nem olyan, amilyennek az Isten akarja, nem azt cselekszi, amit Isten parancsol és nem olyan világot formál, amilyennek Isten azt elgondolta.
· Ugyanezen az úton halad napjainkban a géntechnika is, amelytől nem egy művelője és hirdetője minden emberi nyomorúság megszűnését reméli. Sőt, lelki elhajlásainkra is tőle remél gyógyírt. Nem is beszélve arról, hogy vele mindent igyekszik megmagyarázni: egyesek szerint már megtalálták a vallásosság, a hit génjét, ugyancsak megvan már az imádságé is. Aki tehát hitét nem gyakorolja vagy nem tud imádkozni, Istennel kapcsolatba lépni, az nem is kell, hogy gyötörje magát: benne ugyanis nincs meg ez a gén... Még csak azt várom, kicsit cinikusan, természetesen, hogy a gyónásnak is megtalálják a maga génjét...
· Végül, de nem utolsó sorban a krízis okai mi magunk vagyunk, a papok. Közvetítő szerepünket – talán más vallások hatására is – mára nagyon sokan nem tudják elfogadni. Nem egy beszélgetés alkalmával hallottam, különösen, ahol olyan emberek voltak, akik rég szakítottak az Egyházzal: »Bűneim nem tartoznak másra. Azokat én magam intézem el Istennel.«
Ugyanide tartozik az is, hogy visszariasztó a papok emberi oldala. Árnyékunk egyre nagyobb. Különösen egy ilyen eset után, mint most a legutóbbi, a jezsuita kollégiumokkal kapcsolatban, ahol éveken keresztül zaklattak szexuálisan növendékeket az atyák közül ketten... Ilyenkor hiába magyarázzuk, hogy nem nekünk, papoknak, hanem Istennek gyónik a hívő...
Végül – talán a pszihológia hatására – mi papok sem vagyunk egészen tudatában a bűnök súlyának. A gyónás leépítéséhez mi magunk is hozzájárultunk...
1.3. A krízis belső okai
· A régi örgeketől hallottam még gyermekkoromban, hogy ők egy esztendőben csak egyetlen egyszer járultak a szentáldozáshoz. Az a nap különleges és nevezetes nap volt az évben. Arra a napra böjttel, imával és szentgyónással készültek. Egyszer egy évben! Az év más vasárnapjain megelégedtek a szentségimádással illetve a „szentmise hallgatással”, ahogyan ezt ők akkor nevezték. Amikor aztán az Egyház – X. Szent Piusz pápa (1903-1914) idején – a gyakori szentáldozást bevezette, és lehetőleg minden vasárnapra ajánlotta, akkor kezdődtek az első problémák: Hányszor kell gyónni? Minden szentáldozád előtt? Vagy elégséges egyszer egy hónapban?
· «Értelmetlennek találom, hogy mindig ugyanazt gyónom.« - Egy felnőtt ember gyónása alkalmával ha azt mondja: nem imádkozott eléggé ájtatosan, csúnya szó szaladt ki a száján, szemérmetlen dolgot gondolt, az neki is kínos... Hisz valahol ő is érzi, hogy szentgyónásában egyáltalán nem esik szó a hivatásáról, a családról vagy a társadalomban illetve az Egyházban betöltött szerepéről. Azokat az életterületeket, ahol talán sokkal súlyosabb hibák vagy vétkek húzódnak meg, egyszerűen nem nevezte meg. Nem rosszakaratból, hanem azért, mert gyermekként ilyen lelki tükröt tanult be, és ezzel felnőttként már nem sokat tud kezdeni. Ezért elhagyja a szentgyónást.
· Nem ritka az, hogy többen nem tudják: a szentgyónás lényege a személyes bánat. És ezt mondják: rossz a lopás, a hazugság, a házasságtörés, de én ezek közül egyiket sem követtem el. Tehát nem kell gyónni. «Mit gyónjak? Nem tettem semmi rosszat! Nem öltem meg senkit, nem törtem házasságot. És a lopás illetve a hazugság? Hát igen, ha elő is fordultak, csak apróságok, amit úgy el szokott követni az ember. Plébános úr, igazán nem tudom, hogy mit gyónjak?« Ilyen és ehhez hasonló szavakkal nem egyszer találkozom, ha a szentgyónásról esik szó. És halogatja a szentgyónást, míg annak – szerinte - elégséges anyaga lesz. És minél több idő telik el a legutóbbi gyónástól, annál nehezebb lesz ismét bemenni a gyóntatószékbe...
· Egy utolsó ok lehet – itt nyugaton mindenképp! – az ún. közös gyónás bevezetése. Igaz, hogy ez is a bűnbocsánat egyik formája, ha nem is a legtökéletesebb. A közös gyónásban alkalmam nyílik arra, hogy lelkiismeretemet alaposabban megvizsgáljam illetve alakítsam és formáljam. A szertartás alkalmával mondhatom magamnak: ezt elkövettem, ezt nem. Ez vonatkozik rám, ez pedig nem. Azután közösen elimádkozom a jelenlévőkkel a bűnbánati imát, utána pedig nekem is szól a pap szava: «Irgalmazzon nektek a mindenható Isten, bocsássa meg bűneiteket és vezessen el titeket az örök életre!» Többen mondják – és talán joggal is -, hogy nekik nincs nagy bűnük, így elég ha az adventi és a nagyböjti közös gyónáson részt vesznek.
1.4. Veszélyes kibúvók
Személyes beszélgetéseim alkalmával azonban azt is megállapíthattam, hogy az emberek jó részéből nem veszett ki a bűntudat. Semmiképp sincs úgy, hogy nem vennék észre: életükben nincs minden a legnagyobb rendben, és az idők folyamán egy sereg bűn és vétek halmozódott bennük fel. Beképzeltség, kevélység, azaz: szakadatlan fáradozás amiatt, hogy másoknál előnyösebb fényben tűntessük fel magunkat. Hazugság, azaz: az igazság elpalástolása vagy megkerülése, hogy ne nehezítsük meg helyzetünket. Durvaság, azaz: időről-időre megmutatjuk másoknak, még a hozzánk közel állóknak is, hogy ki az úr a házban. Ösztönösség, azaz: engedjük magunkat agressziónktól és élvezetvágyainktól vezettetni. Kényelmesség, azaz: minden terheset és nehezet másra hárítunk. Tehát nem egészen igaz az, amit paptestvérem mondott, miszerint azért nem járulnak szentgyónáshoz az emberek, mert szenteknek tartanák magukat. Sokkal inkább az a helyzet, hogy kibúvókat keresnek és azt mondogatják: »Amit én teszek, az nem is olyan nagy rossz. Attól sokkal rosszabb is létezik! Amit mások tesznek, az a rossz és vétkes!»
Ezeket a veszélyes kibúvókat azonban már Jézus is elítélte. János evangéliumában olvashatjuk a következő szakaszt:
«Jézus kiment az Olajfák hegyére, majd kora reggel újra megjelent a templomban. A nép köré sereglett, s ő leült és tanította őket. Az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek eléje. Odaállították középre, és így szóltak hozzá: "Mester, ezt az asszonyt röviddel ezelőtt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?" Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék, s vádolhassák. Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön. De tovább faggatták, azért fölegyenesedett, és azt mondta nekik: "Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!" Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön, ők meg ennek hallatára eloldalogtak, egyikük a másik után, kezdve a véneken, s csak Jézus maradt ott a középütt álló asszonnyal. Jézus fölegyenesedett és megszólította: "Asszony, hova lettek? Senki sem ítélt el?" "Senki, Uram" - felelte az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: "Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!« (Jn 8,1-11)
A Kevelaer-i gyóntató kápolna bronzkapuján épp ez a drámai történet látható. A kétségbeesett és magára hagyott asszony kibontott hajjal kezét arca elé emeli, hogy vele kivédje a kőzáport, arcán halálfélelem ül. Előtte Jézus, épp lehajol a földre és újjával a porba ír valamit. Feltűnően elfordul a háta mögött láthatóan haragvó emberektől, akiknek kezében már ott van a kő, készen arra, hogy az asszonyra dobják. Ökölbe szorított kezek, dűhtől eltorzult arcok, kaján pillantások, elítélő és égre mutató ujjak, sőt, mintha a kérdésüket is lehetne hallani: «Ezt az asszonyt házasságtörésen értük. Mit szólsz hozzá?!«
Ő azonban egy szót sem szól, hanem a porba ír valamit. Az asszonyra se néz, de a csőcseléket sem méltatja egyetlen egy pillantásra sem. Vajon mit ír a porba? Talán elítéli a házasságtörésen ért asszonyt? Talán az ő bűnét írja a porba, hogy az írást a legközelebbi szélkavarta por betakarja vagy elfújja? Vagy talán a farizeusoknak és írástudóknak ír? Hisz kellene, hogy ismerjék a mondást: «Aki fölhengeríti, legurul a kövön.« (Péld 26,27). Volt olyan művész, akinek képe szerint Jézus ezt írta a porba: «Terra terram accusat – Föld földet vádol.« De értelemszerűen ezeket is írhatta volna: «Aki üvegházban ül, ne dobálózzék kővel!« - «Nincs a földön olyan ember, kiben ne lenne hiány vagy vétek!«
De az írástudók tovább unszolják Jézust: «Mit mondasz hát?« Felelete azonban egy kérdés, amely mindannyiukat szíven találja: «Ki az közületek, aki bűn nélkül való?« Senki nem mer válaszolni, mert érzik: senki nem tökéletes. Senkinek sem hófehér a ruhája. És lassan mindannyian eloldalognak, kezdve a véneken. A szégyentől elvörösödött arccal vagy halott-fehéren a félelemtől, hogy kiderülhet valamilyen rejtegetnivaló az életükből. Egy bűnbeesett emberre akarták ráégetni a «bűnös« pecsétet, és most el kell ismerjék, hogy ők sem különbek nála...
Az ember azt hihetné, hogy aki egyszer is hallotta ezt az evangéliumi történetet, az többé soha nem fog mást megítélni, elítélni, az soha nem fog másra mutogatni. Sajnos, ez nem így van. Sőt, igen gyakran mutogatunk másokra, és még gyakrabban ítélünk el másokat. Noha járogatunk gyónni, de leginkább nem a magunk, hanem mások - vélt vagy valós - vétkeit és bűneit «gyónjuk« meg. Jézus története óta csak nagyon keveset modernizálódtunk e téren. Ma ugyanis nem kővel – hanem sárral dobálózunk. Ezzel aztán mindenkit. Legyen az államelnök, püspök, tanító vagy munkaadó... Mindegy. Számunkra ennek semmi jelentősége: mindent és mindenkit megdobálunk. Egy „normális” demokratikus társadalomban a bíróságok, az ügyvédek és a rendőrség ítélkezik. Nálunk azonban nem. Mi magunk vagyunk rendőrök, ügyvédek és bírák egyszemélyben. Hogyan lehetséges ez? Azt mondják a pszihológusok, hogy a válasz nagyon is kézenfekvő. Tény, hogy mindannyiunknak megvannak a magunk bűnei. De félünk attól, hogy ezekkel a bűnökkel magunkra maradjunk. Ezért keresünk – tudatosan vagy tudattalan – bűneink számára „társakat”. Ehhez szükségünk van embertársaink bűneire. Ha ezekre rátalálunk, akkor elkezdjük a felelősséget osztogatni: ezért te vagy a felelős, azért maga, ismét másért ti vagy ők... A végén pedig szinte örvendezve jelentjük ki: »Én ártatlan vagyok, csak én vagyok ártatlan« - és kezeinket ártatlanságban mosogatjuk.
Egy »titokzatos ártatlansági őrületben« leledzünk, amely a vétket csak másban keresi, az ellenségnél és ellenfélnél, a múltban, a természetünkben és a környezetben. Németország egyik korábbi elnöke, Gustav Heinemann (1899-1976) mondta egy alkalommal – és milyen igaza volt vele!: »Ha egy ujjammal másra mutogatok, a másik három rám mutat vissza!« De mi ezt elfelejtjük...
Azt még szoktuk mondogatni: „Minden ember bűnös.” De azt már kevésbbé, hogy: „Minden egyes ember bűnös”, mert ösztönösen érezzük, hogy akkor mi magunkat is bűnösnek mondjuk. Azt azonban már csak a legritkábban mondjuk – ha egyáltalán kimondjuk! -, hogy „Én bűnös vagyok ebben és ebben!” Sajnos, mindig sikerül meggyőzzük magunkat arról, hogy mi mindent helyesen csinálunk. És ezáltal a hazugság és önáltatás által megraboljuk magunkat attól a lehetőségtől, hogy bűneinket elismerjük, és a javulás útjára lépjünk. Ha képesek lennénk arra, hogy önmagunk korlátait belássuk, ha gyengeségeinket el tudnánk fogadni, ha elismernénk, hogy hibát és vétket követünk el mi is, akkor lehetőségünk lenne arra, hogy újrakezdjük az életet.
1945-ben, a Dachau-i koncentrációs tábor felszabadítása alkalmával az amerikai katonák a tábor lakóit elvezették valamikori őreik előtt, akiknek egy-egy táblát akasztottak a nyakukba. A volt foglyok erre a táblára egy vonalat húzhattak, ha az őr kegyetlen vagy embertelen volt. Itt volt tehát a bosszú helyesebben a visszafizetés órája. A lengyel papok közül azonban, noha olyan is volt, aki öt éven keresztül szenvedte el kínzói kegyetlenkedéseit, egyetlen egy sem húzott a táblákra vonalat. Ehelyett mikor ellvonultak volt őreik előtt, szótlanul fejet hajtottak előttük, annak jeleként, hogy – Isten előtt bünös emberekként - megbocsátottak nekik. Krisztus szellemében tudatosan véget akartak vetni a bosszú ördögi körének, lehetőséget adtak nekik, hogy a bocsánattal új életet kezdhessenek!
Csakis bűneink felismerése, elismerése és a szentgyónás szentségében történő bevallása tesz képessé bennünket is arra, hogy új életet kezdhessünk! A bűn elbagatelizálása nem segít. Valamikor azt énekelte itt, városotokban Willi Millowitsch (1909-1999) szinészetek: „Kis bűnösöcskék vagyunk.” Ezt lehet énekelni a karnevál alkalmával, de ez nem lehet egy keresztény alapmagatartása. A bűnt soha nem szabad lekicsinyelni. Azzal sem a bűnösnek, sem a bűn miatt szenvedőknek nem segítünk. Jézus sem ezt teszi a házasságtörésen ért asszonnyal. Ehelyett azt mondja neki – világos szavakkal: «Menj, de többé ne vétkezz.« Ez a mondat nem teszi meg-nem-történtté a bűnt az asszony életében, mintha az jelentéktelen és ártalmatlan cselekedet lett volna. Jézus a bűnt bűnnek nevezi, nem kicsinyiti le, de nem is nagyítja fel. Azonban nem ítéli el az asszonyt, hanem új lehetőséget ad neki: «... de többé ne vétkezzél!«
Jézusnak ez a magatartása tőlem is elveheti a félelmet. Bűneimet nem kell elrejtenem, de nem is kell lekicsinyelnem, másra sem kell miattuk mutogatnom. Bátran elismerhetem a vétkemet, azt, amit rosszul csináltam. Mert Jézus nem ítél el engem miatta! Sőt, bízik abban, hogy – az „elfelejtett szentségben” – felállok, visszatalálok a helyes útra és így közelebb kerülök hozzá.
Anthony de Mello egyik szép történetével fejezem be első elmélkedésünket:
A Mester egyik zavarba ejtő, de gyönyörű tanítása a következő:
− Isten közelebb van a bűnösökhöz, mint a szentekhez.
Mindezt így magyarázta:
− Isten az égben minden embert egy kis kötélen tart. Amikor
vétkezel, elvágod a kötelet. Isten újból összecsomózza a
kötelet, és ezzel kissé közelebb húz magához. Bűneid újból
és újból elvágják a kötelet, Isten pedig minden újabb
csomóval egyre közelebb és közelebb húz.
|
|
