|
2010 március 18., csütörtök 22:15 |
2 Sám 11,2-17; 12,1-7.13
Az író, költő és drámaíró Oscar Wildet (1854-1900), akit a 19. századi viktoriánus hagyományoktól dohos Anglia irodalmába friss levegőt hozó szellőnek neveztek, kortársai művei alapján embertestbe zárt angyalnak, magánélete kapcsán pedig emberbőrbe bújt démonnak vélték. Ő volt az első író, aki azon erkölcsök – vagy inkább erkölcstelenségek – szerint élt, amelyek saját írásaiban is megjelentek. Élete tele volt pompával, dicsőséggel, tündökléssel; gazdag volt, befolyásos és sikeres, ám épp legnagyobb sikerei közepette érte a végzetes bukás: a börtön. Olyan magasról zuhant és olyan mélyre, hogy egész Európa beleborzongott.
Eredetileg és első változatában 1890-ben jelent meg azonnal híressé vált regénye, a Dorian Gray arcképe. Dorian Gray-t a csábító szépségű, ártatlan és tiszta tekintetű fiatalembert megigézi saját szépségének a varázsa. Amikor festőbarátja, Basil Hallward elkészíti portréját Dorian belefeledkezik önnön képmásának csodálatába. Féltékeny lesz a képre, amely múlandóságára emlékeztetné egész életében és azt kívánja az ördögtől, hogy – lelkéért cserébe - a kép öregedjen helyette, ő pedig őrizze meg fiatalságát. Basil rajong Grayért, ő azonban Lord Henry Wotton hatása alá kerül, aki az erkölcstelen élet édes gyönyöreivel csábítja el. És Gray átadja magát az élvezeteknek, életét a gyönyör, a szépség, az érzékiség, és a vágyak hajszolásának szenteli, s a züllés minden nemét és formáját megtapasztalja. A következmények azonban sosem érdeklik, férfiakat és nőket bűnre csábít, de sosem foglalkozik azzal, hogyan teszi tönkre életüket. Amikor színésznő szerelmét egy megbukott előadás után eltaszítja magától és a lány, aki tiszta szerelmet érez Gray iránt öngyilkos lesz fájdalmában, ő úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Az eset után azonban megdöbbenve fedezi fel, hogy a portré, amelyet Basil készített róla, öregedni és csúnyulni kezd. Míg ő megőrzi hamvas, tiszta, fiatalkori vonásait, a festett kép, amelyet gondosan elzárva tart háza egyik titkos helyiségében, híven mutatja az idő és a bűn rombolását arcvonásain. Noha Gray a bűntudatot és a lelkiismeretfurdalást száműzi életéből, elszörnyűlködve látja, hogy a kép élő lelkiismeretévé válik. Amikor festőbarátja, Basil véletlenül felfedezi a titkot és őt élete megváltoztatására szólítja fel, Gray megöli őt. Sok évvel később aztán bekövetkezik a nagy tragédia. Eljön az ördög és lelkét követeli, mivel neki ifjúságot, de nem örök életet ígért. Gray dühöngve támad késével az időközben torzzá vált képmására, ám az sérthetetlen marad, mire végez önmagával. Eltorzult, öreg, összeaszott holttestét szolgái csak a gyűrűiről tudják azonosítani.
Oscar Wilde egyetlen regénye az angol irodalom remekműve, korának botrány-könyve. Görbe tükörben mutatja be azt a társadalmat, amelyet elvakítanak a külsőségek, amely bármeddig képes lesüllyedni az élvezetek hajhászásáért, amelyben a felszínes szépség az élet értelme, amiért bűnt elkövetni erény.
Bűn! Bizonyos vallási fogalmakat pár nemzedék idejéig ki kellene vonni a forgalomból, mert az évszázados használat alatt olyannyira elhasználódtak és elkoptak, hogy teljes egészében meg kellene újítani őket. Jelentésük nem egyszer mára épp az ellenkezője az eredetinek. Ilyen elkoptatott fogalom a »bűn« szavunk.
Nem egy kortársunknál a bűnnek valami csábító, érdekfeszítő, pikáns íze van. »Kis bűnösök vagyunk, és ez mindig is így volt.« Ezeknél a bűn csak a hatodik parancs területén elkövetett vétkecskéket jelenti. Másoknál a bűnnek a tiltásokhoz van köze. És tiltásokat áthágni úgy, hogy ne kapjanak rajta, nemzeti sport lett manapság. Kit ne radaroztak volna már le, és ha tehette, letagadta; vagy ki az, aki az adóbevallását centre pontosan elintézte? »A bűn – az nem is valami gonosz« – mondogatják.
Rossz és gonosz, bűnös és elítélendő számunkra valami egészen más. Senki nem tagadja, hogy rossz, gonosz és félelmetes dolgok történnek a világon: éhhalál Afrikában, emberek lemészárlása Irakban, korrupció Görögországban, gyilkosság, csalás, rablás, lopás – mindez világszerte és nagy stílusban. Mintha a gonosz valóban uralma alá hajtotta volna az egész földgolyót. »De mi közöm ehhez – nekem? Semmi az ég világon, hisz én ezeken nem változtathatok! Legfeljebb azt kísérelhetem meg, hogy mindezektől távol tartom magam. Természetesen nekem is vannak „hibáim”. Istenem, hát kinek nincsenek? De ezekről sem tehetek. Mert a legtöbb természetemből ered, amelyen nem változtathatok, hisz ezt kaptam a bölcsőmbe téve. Aztán sok mindenről a környezetem tehet, amely engem pozítiv, de leginkább negatív irányba befolyásol. Végül nagyon sok mindenért az embertársaim a felelősek, akiknek viselkedésén annyit bosszankodom és mérgelődöm. Emiatt azonban nem hiszem, hogy „bűnös” vagy gonosz ember lennék! «
Azt hiszem ez az egyik oka annak, hogy nem egy keresztény testvérünk reagál idegesen arra a felhívásra, amelyet nagyböjtben mi, papok hozzátok intézzünk: tartsatok bűnbánatot, végezzétek el szentgyónástokat és engesztelődjetek ki Istennel és egymással. Mintha hallanám, amint egy kézlegyintéssel intézik el a dolgot és azt mormolják magukban: »Mégis csak azoknak van igazuk, akik azt mondják, hogy az Egyház el akarja rontani a kedvünket a gyónással...»
Létezik-e bűn? Ez második elmélkedésünk címe. Határozottan ki kell mondanunk, hogy igen, létezik, csak az a gond vele, hogy:
2.1. Értelmem a bűnt soha nem tudja egészen felfogni
Sören Kierkegaard (1813-1855) evangélikus dán teológus mondta egy alkalommal: »Senki emberfia nem képes arra, hogy a bűnt felismerje. Miért? Mivel a bűn állapotában van, minden bűnről való beszéde önszépítgetés és szerecsenmosdatás.« A bűn lényege ugyanis a hazugság, a tagadás és a látás ködösítése. Sokkal könnyebb túljárni lelkiismeretünk eszén, és hozzáidomulni a világi dolgok kisded játékaihoz és tisztességtelen üzérkedéseihez, semmint észrevenni és egészen felfogni a bűnt. Szinte szószerint ugyanezt írja Franz Kamphaus (sz. 1932) volt limburgi püspök is: »A bűn lényegéhez tartozik, hogy következményeit előlünk elhallgatja. Majd csak akkor tárja fel őket, amikor mellette döntöttünk és már benne vagyunk. Romboló hatása csak akkor válik előttünk világosá. De akkor már minden késő.«
Hadd idézek egy ilyen történetet a Szentírásból, amelyben napnál világosabban látszik, hogy mennyire nem vagyunk képesek a bűnt felismerni.
„Az egyik nap este felé történt, hogy Dávid fölkelt fekvőhelyéről és fölment királyi palotája tetőteraszára. A tetőről meglátott egy asszonyt, amint épp fürdött. Nagyon szép asszony volt. Dávid elküldött és értesüléseket szerzett az asszony felől. Így tájékoztatták: "Batseba az, Eliam lánya, a hetita Urijának a felesége." Erre Dávid elküldte embereit és elhívatta. El is ment hozzá, és ő együtt hált vele, majd havi tisztulása közeledtekor hazament. Ám az asszony teherbe esett. Erre elküldött és megüzente Dávidnak: "Állapotos vagyok." Ekkor Dávid üzenetet küldött Joábnak: "Küldd nekem haza a hetita Uriját!" S Joáb elküldte Uriját Dávidhoz. Amikor Urija elment Dávidhoz, Dávid érdeklődött, hogy áll a dolog Joábbal, a csapatokkal és a hadakozással. Aztán azt mondta Dávid Urijának: "Menj haza házadba és mosd meg a lábad." Erre Urija eltávozott a királyi palotából; megtisztelő ajándékot vittek utána a király asztaláról. De Urija a királyi palota kapuja előtt, ura szolgái közt tért nyugovóra, nem ment le házába. Amikor Dávidnak jelentették: "Urija nem ment le a házába", Dávid megkérdezte Urijától: "Hát nem a csatából jöttél? Miért nem mész le a házadba?" 11Urija így válaszolt Dávidnak: "A láda, valamint Izrael és Júda sátorban laknak, parancsnokom, Joáb, és parancsnokom szolgái a puszta földön táboroztak. Hát akkor én hogy menjek le házamba enni, inni és asszonnyal hálni? Amint igaz, hogy az Úr él és te élsz: ilyet nem teszek!" Erre Dávid azt mondta Urijának: "Ma még maradj itt, holnap aztán elbocsátlak." Urija tehát Jeruzsálemben maradt azon a napon. Másnap Dávid meghívta, hogy egyék és igyék nála és lerészegítette. De Urija este kiment és ura szolgáival tért nyugovóra, nem ment le a házába. Másnap reggel Dávid levelet írt Joábnak, és Urijával vitette el. A levélben ezeket írta: "Állítsátok Uriját előre, ahol leginkább tombol a harc. Aztán húzódjatok mögüle vissza, hogy eltalálják és halálát lelje." Így esett, hogy a város ostromakor Joáb olyan helyre állította, ahol - amint tudta - bátor harcosok álltak. Amikor aztán a városbeliek kitörtek és Joábbal megütköztek, a népből, mármint Dávid emberei közül néhányan elestek. A hetita Urija is halálát lelte... Akkor az Úr elküldte Nátán prófétát Dávidhoz. El is ment hozzá, és így beszélt: "Egy városban élt két ember. Az egyik gazdag volt, a másik szegény. A gazdagnak rengeteg juha-kecskéje és barma volt. A szegénynek azonban nem volt egyebe, csak egy kis báránya, vette magának. Etette, úgyhogy megnőtt, vele magával és gyermekeivel. Evett a kenyeréből és ivott a poharából. Az ölében aludt, s olyan volt, mintha a lánya lett volna. Egyszer vendég érkezett a gazdag emberhez. De nem tudta rászánni magát, hogy a juhai vagy barmai közül egyet is elvegyen, és a vendégnek, aki érkezett, elkészítse. Ezért elvette a szegény ember báránykáját, és azt készítette el vendégének." Dávid nagyon megharagudott az emberre, és azt mondta Nátánnak: "Amint igaz, hogy az Úr él: az az ember, aki ilyet tesz, az a halál fia. A bárányt négyszeresen vissza kell fizetnie, amiért így tett, és nem volt kímélettel." Erre Nátán így szólt Dávidhoz: "Magad vagy ez az ember! Ezt mondta hát az Úr, Izrael Istene: Fölkentelek Izrael királyává és kiszabadítottalak Saul kezéből... Erre Dávid így szólt Nátánhoz: "Vétkeztem az Úr ellen!" Nátán ezt válaszolta Dávidnak: "Így az Úr is megbocsátja bűnödet, s nem halsz meg.” (2 Sám 11,2-17; 12,1-7.13)
Megrázó történet. A házasságtörés ténye anélkül is rossz. De még szörnyűbb, ami azután történik: Dávid tudatalattijába akarja száműzni a bűnt, és minden eszközzel Urija nyakába akarja varrni házasságtörése gyümölcsét. Megdöbbentő, ahogyan ehhez királyi hatalmát – márpedig akkor nagy hatalma volt egy királynak! – felhasználja. Csak azért, hogy saját bűnét elhazudja, elrejtse, először hazahívja Uriját a háborúból, abban a reményben, hogy az majd hazamegy feleségéhez. Urija azonban este a többi katonához hasonlóan a kaszárnyában alszik. Micsoda lélek! Dávid ezt nem így képzelte el. Másnap meghívja Uriját egy ünnepi vacsorára és leitatja. A nagy zsoltáros, Dávid! De Urija még mámoros állapotban is világosan és kötelességtudóan gondolkodik: nem megy haza feleségéhez, hanem ismét a kaszárnyában alszik. Harmadnap aztán visszaküldi őt Dávid a harctérre, ahol az első sorba állítatja, biztos lévén abban, hogy a harcban elesik. Egy embert tudatosan a halálba küld, csak azért, hogy saját bűnét elpalástolja. És még most sem veszi észre, hogy ez bűn, amit tesz. Nagy bűn! - Azután jön Náthán próféta egy csodálatos példázattal: Egy embernek volt egy juhocskája. Egy gazdag embernek meg száz, de mivel megtetszett neki a szegény emberé is, elvette tőle. Dávid ösztönösen is lelkiismerete szerint reagál: «Az az ember, aki ezt tette, halállal lakoljon...» De még most sem látja be, hogy ő maga az az ember! Igen, ez a „bűn örvényes titka”. Kell hozzá egy Náthán próféta, aki meg meri neki mondani: «Te vagy az az ember!« És Dávidnak csak ekkor esik le szeméről a hályog, és látja be vétkét. Igen, ő az az ember, aki e szörnyűségeket tette!
És én? Én sem teszek másképp! Letagadom, megszépítem, kimagyarázom a bűneimet, nem mindig rossz szándékból, hanem azért, mert értelmem nem tudja felfogni, hogy milyen rossz az, amit tettem. Ha például rossz hangulatban vagyok, akkor azt szoktam mondogatni: «Én már egy ilyen érzékeny embernek születtem...» Vagy ha nem tudok uralkodni magamon, akkor ezt így szoktam kimagyarázni: «Nem tudom tettetni magam, ki kell mondanom az igazságot...» Vagy ha igazságtalan és elfogult vagyok valakivel szemben: «Nem tehetek róla. Ő hozta ki belőlem.« Vagy, ha kötekedő, kákán is göböt kereső, akkor azt szoktam mondogatni: «Nem tehetek róla. Rendnek kell lennie...« - Ismerős a mese? A valóságban viszont az történt, hogy nem ismerem fel a bűnt. Kimagyarázom, megszépítem, nem ismerem fel annak örvénylő mélységét.
Létezik-e bűn? Erre a kérdésre másodszor is igent kell mondanunk, de ugyanakkor tisztáznunk kell: az a gond vele, hogy:
2.2. Bűnöm mindig gyengeség és tudatos gonoszság keveréke
Ez a két alkotó tényező mindig jelen van benne. Ami a gyengeséget illeti. Senki egészséges, épelméjű ember nem hagyja el a szobáját ezzel a szándékkal: «Most bűnt akarok elkövetni. Hogy mit, még nem tudom, majd valami eszembe jut útközben.« A bűn nem ilyen tudatosan, hanem sokkal körmönfontabbul kezdődik. «Kimegyek a friss levegőre, sétálok, emberekkel találkozom...« És amikor jön a kísértés, akkor talán még küzdök és harcolok is ellene, félgőzzel. Sőt, meg is veregetem a vállam: „Hát én küzdöttem...” Végül azonban engedek: gyengeségem győz. És ez minden bűnre érvényes. Mindig benne van a gyengeségem: igazából nem akartam, mégis megtettem.
Miska bácsinak, aki magát gyakori ittassággal vádolja, azt ajánlja a pap a szentgyónásban:
- Ha a korcsma előtt elmegy, akkor fordítsa el a fejét. Így mutassa meg, hogy ember maga, nem akárki...
Másnap Miska bácsi elmegy a korcsma előtt és elfordítja a fejét. Majd visszafordul és ismét elfordítja a fejét. Amikor harmadszor is elmegy a korcsma előtt, akkor azt mondja magának:
- Ember vagy te, Miska, háromszor is megmutattad. Megérdemelsz egy kupicával
Bűnömbe azonban a másik alkotó elem is belejátszik: a tudatos gonoszság, az árnyékom, egy bizonyos sötét gyönyör. Végeredményben a bűn mellett való döntést én hozom meg. Annyi szabadság mindig marad bennem, hogy tudatosan válasszam a rosszat. Kéjelgek benne... Miért teszek így? Honnan van bennem a gonosz? Az eredeti bűn maradványa. Az is. A bűnt azonban legtöbbször elbizakodottságom és egyéni elszenvedett sérelmeim követtetik el velem.
Minden jól megy. Talán túl jól! «Jó dolgában rúg ki a tinó.« Így elbizakodott leszek. Azt hiszem, mindent megengedhetek magamnak. Elbukom. – Mint Dávid is elbizakodottá vált... Hatalma csúcsán volt: király, Isten kiválasztottja, élet és halál ura, mindent elvehet, ami neki tetszik. Hát elveszi Batsebát is... Vagy Dorian Gray magabiztossága...
Egy másik ok: megsértettek. Egy valós bűn áldozata lettem. Ha csak erre a sértésre összpontosítok, ha csak ezt látom, ha minduntalan róla beszélek, ha mindig belőle kifolyólag cselekszem, nem is veszem észre, hogy ördögi körben forgok. Azzal, hogy nem felejtem el, bűnt követek el, egyrészt magam ellen, mert beteggé teszem magam. Másrészt mások ellen, mert abban a tévhitben vagyok, hogy jogom van visszaütni. Igy válok a vélt vagy valós sérelmem miatt tettessé.
Gyengeség és gonoszság. Egyrészt: Akarnám a jót, de nem tudom megtenni. Másrészt: Meg tudnám tenni a jót, de valamiért nem akarom. És mindkettő egymásba fonódik. Hogyan bánok ezzel a két erővel? Ismerem-e őket egyáltalán? Figyelek-e rájuk? Amíg nem ismerem önmagamat eléggé, amíg nem tudom megállapítani: meddig húzódik bennem az emberi gyengeség, és hol kezdődik bűnömben a tudatos gonoszság, addig nem tudom meg igazán, mi a bűnöm.
Létezik-e bűn? Harmadszor is igen, csak az a gond vele:
2.3. A bűnt soha nem tudom egészen szavakba foglalni
Ez csak részben sikerül. Talán szégyentől, de: mert bensőm kimondhatatlan. Biztos vagyok benne, hogy még egy nagyon jó szentgyónás vagy lelkibeszélgetés után sem érezzük úgy, hogy mindent megmondtunk, és úgy mondtunk meg, ahogyan az azelőtt szerettük volna. Mindent nem tudunk kimondani magunkból. Amögött, amit beismerek, még sokkal több minden rossz van. A lista nagyon hosszú... Egy természetből vett képpel kifejezve: A bűn olyan, mint a jéghegy. A jéghegynek, a természet törvényei szerint 90 % a víz alatt van, és csak 10 % látszik ki a vízből. Valahogy hasonló módon vagyunk a bűnnel is. A bűnhegynek csak a csúcsa látszik ki, csak 10%-át látom annak, amit látok, ami bennem tudatosult, de sokkal több van a tudat alatt, amit nem látok, ez a tudatalatti kegyelme!
Csak akkor tudom kellőképpen szavakba foglalni bűneimet, ha a Keresztrefeszített előtt térdelek vagy ülök. Neki el tudom mondani. Nem hiába voltak régi gyóntató székek tetején a keresztek... Akkor először is nem tudom megszépíteni őket, mert látom, mit okoztak: Jézus kereszthalálát. Akkor nem mentegetem magam, hanem megkeresem bűneim igazi okát. Ugyanakkor a feszület attól is megóv, hogy kétségbe essem. Ha ránézek, nem fogok félni, akkor nem esem kétségbe, mert Jézus értem is meghalt, számomra is van bocsánat! Akkor a tudatalattiba száműzött bűneim ismét felszínre jönnek, és a kegyelem ajtót nyit nekem a gyógyulás felé. Akkor hamarabb és boldogabban vetem magam vele Isten megbocsátó irgalmába.
Mi a bűn? Most már válaszolhatunk rá:
2.4. A bűn tudatos vétek önmagam, a felebarát és Isten ellen
Kedvenc francia íróm, Robert Merle (1908-2004), maga is egykori lágerfogoly, ötvenes évek elején írt Mesterségem a halál című regényében, az auschwitzi megsemmisítő tábor parancsnokának fiktív önéletrajzát írta meg. Elsősorban arra a kérdésre keresi a választ benne, hogy milyen körülmények hatására, miféle személyes indítékok és társadalmi késztetések nyomán rendeli alá valaki személyes lelkiismeretét és felelősségét felettesei parancsának, s válik égbekiáltó bűntettek szenvtelen elkövetőjévé, anélkül hogy iszonyú tevékenysége közben személyes bosszúvágy vezérelné. Merle pontosan ábrázolja azt a rémületes mechanizmust, amelyben a tömeggyilkosságok a bűn mérnökei és szakemberei – mint Rudolf Lang - kezében – a vak engedelmesség és a morális megfontolások teljes kikapcsolása révén – bürokratikus rutinfeladattá, szervezési és technikai kérdések megoldásává, a megsemmisítés ipari technológiájának tökéletesítésévé egyszerűsödnek. A bíró megkérdi Langtól: - »Van családja?« - »Igen.« Újabb kérdés: - »Szereti a gyermekeit?« - »Igen.« - »Hát akkor hogyan volt képes annyi ártatlan gyermeket megölni?« Lang így válaszol: »Nem érzem magam bűnösnek, mert parancsot teljesítettem.« Nem ismeri a személyes bűn fogalmát! A parancsok mögött soha nem fedezte fel az embert, mint Isten képmását – és naponta porba tiporta!
Mi a bűn? Nem egyszerűen összeütközés az erkölcsi renddel, vagy egy törvénnyel. Több ennél! A bűn egy személy megbántása, akár felebarátom, akár Isten akár önmagam ez a személy.
· Ha vétkezem, akkor először önmagamat teszem tönkre. A jellembeli pusztítás, amit bűnöm okoz, engem talál – legmélyebb emberi méltóságomban. Ha hamis és hazug vagyok, akkor az elsősorban emberi méltóságomat találja szíven. Megvan a lehetőségem, hogy más – jobb legyek, de nem akarok más – jobb lenni! Másképp is viselkedhetnék, de nem teszem! Erkölcsi elvárásaim mögött kullogok, sőt elutasítom és tagadom őket. A bűn: lehetőségeim mögött való kullogás. A bűn által megakadályozom azt, hogy megvalósíthassam és kibontakoztathassam önmagamat. Mint ahogyan azt Dorian Gray tette! Ki tudja, mire vitte volna festőbarátja Basil Hallward mellett, aki tisztalelkű, ártatlan-tekintetű múzsájává akarta őt választani. De ő inkább választotta az erkölcstelen életet... Vagy egy másik kis legendával kifejezve:
Leonardo mester már hónapok óta festette az Utolsó vacsora képét a Santa Maria delle Grazie kolostor ebédlőtermében, de még mindig nem készült el a freskó.
- Hogyan fessem meg Júdást, az árulás és a gonoszság szimbólumát, akit a pokol fenekére taszított átkozott bűne, Mesterének elárulása. Hogyan fessem meg modell nélkül? - mondogatta hangosan. Azt mondják, van a külvárosban egy, a ,,Hét ördöghöz'' címzett mulató. Ott iszik a város söpredéke, alja. Hátha találunk ott egy szegény ördögöt...
El is ment, és mikor odaért, hirtelen feltárult a mulató ajtaja, s két markos legény valakit tuszkolt kifelé. Aztán nagyot löktek az ismeretlenen, úgyhogy az illető szinte repülve hullott eléjük a piszkos kövezetre. Leonardo föléje hajolt, és hosszasan nézte a meggyötört véres arcot.
- Igen, jó lesz Júdásnak.
Másnap a modell mikor körbenézett, tekintete megakadt az Utolsó vacsora asztalánál ülő erőteljes, szelíd férfi, Jézus arcán... És hirtelen sűrű könnyeket kezdett hullatni. Mikor Leonardo mester megkérdezte, miért sír, így válaszolt:
- Én vagyok Marcello, a Jézus... további szavait elnyelte hangos zokogása.
Hát, íme ez a története annak, hogy Leonardo da Vinci miért nem tudta egészen ördöginek ábrázolni Júdást, az árulót...
· Bűnömmel ugyanakkor embertársaimat is tönkreteszem. Ha lopok, hazudok, házasságot török, gyilkolok, akkor egyértelmű, hogy felebarátaim és családom ellen is vétek. A bűn: embertársaim lehetőségeinek elpusztítása. Ha, mint tanító vagy tanár bűnös-készületlenül megyek az iskolába, akkor azzal 20-25 gyermek vagy fiatal ellen vétek. Ha papként nem készülök, nem képezem magam, akkor híveim lelki üdvét teszem kockára, ellenük vétek. Ha valaki hétfőn másnaposan megy az irodába vagy a munkahelyre, akkor azzal munkatársai ellen is vét. Ha egy édesanyának reggel rossz kedve van, akkor azzal elrontja az egész család egésznapi hangulatát. Ha valaki a családban szeretetlen, akkor ezt a család minden tagja megtapasztalja...
· Végül ha bűnt követek el, az Istennel való kapcsolatomat teszem tönkre. A bűn alapja mindig a hatalmi téboly. Az ember megszakítja Istennel a kapcsolatot és maga akja kezébe venni a sorsát! Istent nem ismeri el többé Urának és Teremtőjének és magát kiáltja ki élete abszolut urának. Nem Isten akarata és parancsai, hanem a saját kívánságai és vágyai lesznek számára mérvadók. Azt teszi, ami neki jó pl. az üzlet, a szexualitás, a szabadidő területén, ezzel a cinikus megjegyzéssel: »Meg van engedve mindaz, ami nekem használ és örömet okoz.«
És éppen ez az ember legelső és legnagyobb kísértése! Ezt fejezi ki a paradicsomi bűnbeesésről szóló történet megkapó képisességgel: az ember mindent a maga kezébe akar venni, mindent maga akar intézni, olyan akar lenni, mint Isten. Ezért szakít Istennel. A történet vége viszont az, hogy ott áll egyedül, mezítelenül és sebzetten – feleségével együtt: «Erre felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek» (Ter 3,7), írja a Szentírás. Az Istent elhagyó ember elszigetelődik. Mezítelen lesz...
Mi a bűn? A legszemléletesebben Júdás apostol esetje mutatja: »Amikor Júdás magához vette a kenyeret, azonnal kiment. És éjszaka volt.« (Jn 13,30) A bűn «elfordulás« Istentől, a közösségtől, a felebaráttól. Kivonulás a közösségből az egyedüllétbe, a világosságból az éjszakába, a melegből a hidegbe. A bűn Isten közösségének elhagyása, hátat fordítás az Egyház, a házasság, a család, a barátság közösségének. Sőt, még ennél is több: önmagunktól való elfordulás!
A pokol egészen betelt, és odakint a bejáratnál még mindig hosszú embersor kígyózott és mindenki arra törekedett, hogy beléphessen. Végül is személyesen a főördögnek kellett kijönnie ahhoz, hogy rendet teremtsen a tülekedésben illetve, hogy az embereket a bejárattól elküldje. «Nálam már csak egyetlen egy hely van üres», mondta, «azt a legnagyobb bűnösnek tartogattam.» És türelmesen hallgatta végig minden egyes emberlélek hibáit és bűneit. De bármit is mondtak el neki, nem volt elég szörnyűséges ahhoz, hogy a pokol legutolsó szabad helyét valamelyiknek is odaadja. Aztán észrevett egy fiatalembert a sor végén, aki egymagában külön álldogált. «És neked milyen bűneid vannak?» kérdezte őt a főördög. «Nekem? Semmiféle bűnöm nincsen», mondta a férfi, «én jó ember vagyok és csak véletlenül kerültem ide.« »Hát azért olyan véletlen nem lehetett, hogy itt vagy, hisz ide csak azok kerülnek, akik valami nagy rosszat követtek el«, felelte neki a főördög, «senki ember nincs bűn nélkül.« »Az igaz, magam is tanúja voltam a bűnöknek«, mondta a ,jó ember’, «én azonban távol tartottam magam tőlük. Láttam, amint emberek embertársaikat üldözték és kínozták, de én ebben sosem vettem részt. Azt is láttam, hogy a gyermekeket éhezni engedték, rabszolgákul eladták, láttam, amint a gyengéket letaposták. Körülöttem mindenféle bűnt elkövettek az emberek. Csak én álltam ellen egyedül a kísértésnek – és nem tettem semmi rosszat.« »Abszolut semmit?« kérdezte a főördög hitetlenül ingatva a fejét. »Biztos vagy abban, hogy mindezt saját szemeddel láttad?« »Igen, hisz mindez a küszöböm előtt történt«, mondta a ,jó ember’. »És nem emelted fel a szavad ez ellen? Semmit nem tettél, hogy ezek a szörnyűségek megszűnjenek?« ismételte kiváncsian az ördög. »Nem!« »Akkor gyere be, fiam, az utolsó hely a pokolban a tied!« És miközben a ,jó embert’ beengedte, félreállt, nehogy véletlenül is hozzáérjen...
Az első legnagyobb problémánk a gyónással kapcsolatban, hogy nincs bűntudatunk. Pedig létezik bűn, még akkor is, ha értelmünk soha nem tudja egészen felfogni, ha nem tudjuk szavakba foglalni. Gyengeségünk és gonoszságunk keveréke. Vétek önmagunk, a felebarát és Isten ellen. És a legnagyobb átka: emberi méltóságunktól rabol meg, és nem enged önmagunkká lennünk.
|
|
