|
2010 május 20., csütörtök 14:06 |
|
Most, hogy egy kicsit alábbhagyott az Egyház és a pápa elleni frontális támadás, és már csak azok csatároznak bulvárlapok hasábjain, akiket nem jobbító szándék, hanem önös érdek vezet, legyen nekem megengedett, hogy az események túlján egy pár gondolatomat megfogalmazzam.
|
Nem, nem arról akarok írni, hogy mennyi igaz abból, amit az újságok a szexuális visszaélésekkel kapcsolatban az Egyházra és a pápára szórtak. Arról majd későbben...
Még csak azt sem akarom kutatni, hogy mennyire jobbító szándék vezette a „förtelmes bűnök” (XVI. Benedek) fölfedőit és mennyire a szenzációhajhászás illetve valamilyen politikai cél. Arról is majd máskor...
Most csak azt akarom leszögezni: Isten együtt szenved velünk.
Elsősorban az áldozatokkal, azután a tettesekkel, végül Egyházával és a világgal. Neki okoz leginkább fájdalmat az, hogy teremtménye, az ember, és választott szolgái nem képesek egy olyan világot teremteni, amelyben az ember embertársának ne okozzon kárt, ne tegye tönkre az életét.
A kereszténység egyik kulcsszava: az „együttszenvedés” (compassion). Jézust – bármilyen hihetetlenül is hangzik - elsősorban nem a bűn érdekelte, hanem az ember szenvedése. Számára az volt a bűn, ha az ember nem akart résztvenni embertársa szenvedésében. Ha megtagadta azt, hogy túllásson saját szenvedéstörténete horizontján. Vagy ahogyan azt Szent Ágoston kifejezte: ha „a szívét szándékosan elcsökevényesítette (elsatnyította)". Ha önmagát az önszeretetnek, a nárcizmusnak kiszolgáltatta. A kereszténység titka – az újkor egyik nagy teológusa, Johann Baptist Metz (sz. 1928) szerint is - az „együttszenvedés” (compassion). Engedem, hogy mások szenvedése szíven üssön és tettre késztessen. A kereszténység parancsa így hangzik: „Ébredj fel! Nyisd ki a szemed!” A kereszténység nem vak lélek-hókusz-pókusz. Hanem a mindennapok alak- és arctalan emberének a felfedezése. És ha őt, őket észrevettük, akkor – és csakis akkor! – fedezzük fel Isten arcát, és bukkanunk rá az Ő nyomára.
A Szentírás Istene az „együttszenvedés Istene”. Az „együttszenvedés” pedig a kereszténység alapszava, hitünk öröksége. Ezért is áll középpontjában az értünk és velünk szenvedő Istenember.
Hogy Isten velünk szenved, ezzel kapcsolatban egy nagyon tanulságos történetet olvastam.
Az idők végén az emberek milliói összegyűltek egy fensíkon Isten trónja előtt. Sokan hunyorogtak és félve néztek a feléjük sugárzó vakító fénybe. Volt azonban egy olyan nagyobb csoport is, amelynek a tagjai – mintha nem is vették volna észre a világvég eljövetelét - élénk vitába szálltak egymással.
„Hogyan ülhet fölöttünk Isten ítéletet? Mit tud Ő egyáltalán a mi szenvedésünkről?” – mormolta egy idősebb barna férfi. Majd felhúzta ingjének az újját, és megmutatta azt a beletetovált számot, amelyet egy gyűjtőtáborban kapott „ajándékul”.
Egy színesbőrű fiatalember izgatottan nyitotta ki inggallérját. „Nézzétek meg ezt!” – szólította fel a hozzá legközelebb állókat. Nyakán csúnya forradás – szemmel láthatóan egy kötél nyoma. „Meglincseltek csak azért, mert feketebőrű vagyok. Egy rabszolgaszállító hajó fenekén rohadtunk, elszakítottak szeretteinktől, állatokként dolgoztattak bennünket, míg fel nem kötöttek, mert szökni próbáltunk. „
Egy fiatal fiú szeméből ijjesztő üresség áradt: „Engem egy istenszolgája tett tönkre...” Majd sírni kezdett...
Pár lépésnyire egy fiatal lány révedt maga elé. Homlokára ez volt írva: „Törvénytelen.” „Ezt a szégyenbillogot viselni egy egész életen át...” Nem tudta befejezni, mert törékeny hangja elveszett a tömeg morajlásában.
Hirtelen mindenütt a fensíkon elégedetlen hangok váltak egyre követelőzőbbé. Mindenki Istennek tett szemrehányást, amiért a gonosznak megengedte, hogy a világon és rajta az embernek annyi szenvedést okozzon. Felrótták, hogy milyen jó dolga volt neki, mert mindeközben fenn az égben élvezte a menny minden szépségét és kényelmét. Ott bizony nem hulltak könnyek, ott nem uralkodott dermesztő félelem, éhínség, gyűlölet, szeretetlenség és tragédia. Igen, el tudja-e képzelni Isten, hogy mennyi mindent kellett elszenvednie az embernek a földön?
Ezután az emberek szóvívőt választottak maguk közül, hogy azok mondják el Istennek kifogásaikat. A szószószók mindig azok voltak, akiknek a földön a legtöbbet kellett elszenvedniük. Ott volt a lágerben szenvedő zsidó, a színesbőrű fiatalember, egy kitaszított pária Indiából, a törvénytelen lány, a megrontott fiatal fiú, egy eltorzult arcú leprás és egy hiroshimai áldozat. Izgatottan tanácskoztak, hogy mit mondjanak majd Istennek? Végül is megegyeztek a vádbeszéd szövegében.
Majd odaléptek Isten trónusa elé és ezt mondták neki: „Mielőtt rajtuk ítélkeznél, el kell szenvedned mindazt, amit nekünk el kellett szenvednünk földi életünk alatt.”
Isten csak jóságos türelemmel hallgatott.
Ők pedig a vádbeszéd végén meg is hozták az ítéletet: „Arra ítélünk, hogy a földön élj – mint ember!”
Isten csak megadóan bólintott.
Ők folytatták: „Mivel azonban Te Isten és nem ember vagy, bizonyos feltételeket hozunk Neked. Nem szabad magadn segítened isteni erőddel és hatalmaddal! Ezért a következőt gondoltuk ki számodra: Zsidónak kell születned! Származásodnak kétségesnek kell lennie! Senki ne tudja teljes bizonyossággal, ki az igazi apád! Feladatod abból álljon, hogy tanítsd meg az embereket a jóra. A legjobb barátaid áruljanak el! A hozzád legközelebb állók hagyjanak cserben! Saját követőid hozzanak szégyent rád! Hamis vádak alapján ítéljenek el! A bíróság legyen pártos, és a bíró egy gyáva ember!”
Isten erre is csak megadóan bólintott.
„Végezetül tapasztald meg, mit jelent: teljesen egyedülinek és mindenkitől elhagyottnak lenni! Előbb kínozzanak meg, majd csak aztán végezzenek ki! Történjen mindez nyilvánosan, és olyan borzalmasan, hogy senki ne kételkedjék kivégzésed és halálod megtörténtében.”
Miután így mindent Isten arcába vágtak, a tömeg felujjongott.
Ekkor Isten trónusának jobbjáról fölemelkedett egy férfi. Kezén és lábain szegek ütötte sebek, oldalát szemmel láthatóan egy lándzsaszúrás ütötte át, fején töviskoszorú nyoma. Arcán a világ sok szenvedése, tragédiája, szégyene és bűn ütötte sebek...
Hirtelen döbbent hosszú csend támadt.
És mindazok, akik azelőtt Istent elítélték, csendesen elmentek. Senki nem mert szólni egy szót sem. Mert hirtelen mindannyiukba belevillámlott: Isten már rég teljesítette az ember által rámért bűntetést és a számára kiszabott ítéletet...
Isten együtt szenved velünk. Elsősorban az áldozatokkal, azután a tettesekkel, végül Egyházával és a világgal. Arra vágyakozik, hogy végre komolyan vegyük tanítását, és tetteinket ne a világ illetve a tömegtájékoztatási eszközök mércéjéhez, hanem az Evangéliumhoz igazítsuk. Addig is azonban "szenvedjünk Vele együtt" afölött, hogy mivé torzítottuk el magunkban - mindegyikünk - az Ő szentséges arcát...
Stuttgart, 2010-05-19.
Imre atya |
|
